A fémműves népi iparművészeti alkotások bírálatának elvi szempontjai és gyakorlata.

Mielőtt a címben jelzett kérdéskörről megpróbálnék valami értelmezhetőt leírni, egészen messziről, lépésről lépésre haladva közelíteném meg a roppant bonyolult problémahalmazt.

Ha végigtekintünk a fémművesség mintegy 4000 éves történetén, a folyamatos specializálódásokat, a fémek szerinti szakmák elválását, aztán a az egyes fémes területeken belül a különféle céloknak, feladatoknak megfelelő  mesterségek önállósodását láthatjuk.

Különösen sokfelé ágazott szét a vas megmunkálása, a kohászat, a kovácsolás, majd a vasöntés különválásától a hidegalakító és forgácsoló szakmák számtalan formáján keresztül olyan különleges mesterségekig mint például az óra vagy a puskaművesség.

Természetesen ez a részekre tagolódó folyamat nem csak a fémművességben ment végbe, hanem az emberi élet minden területén, a társadalmakban, a tudományokban és a művészetben is.  A művészet, mint fogalom, maga is  a mesterségektől való elkülönülés révén jött létre , art és artisanat nem is oly régen, a reneszánsz kezdetén még összetartozott.

A sokféle művészeti ág kialakulása mellett olyan megkülönböztetések is létre jöttek, mint magas- és népművészet, képző- és iparművészet, önmagáért való és alkalmazott művészet.

A népi iparművészet fogalma az 1950–es években jött létre, és a a 60-as években gyökeresedett meg, egy olyan helyzetben, amikor szükségessé vált egy sokrétű tevékenység definiálása,  amire már nem volt alkalmazható a népművészet elnevezés, különösen nem abban az értelemben, ahogyan a XIX. század második és a XX. század első felében értették, a parasztság művészi megnyilvánulásainak megnevezésére. A hagyományos paraszti élet megszűnésével a népművészet is meghalt, de megmaradt vagy kialakult nagyon sok, egymástól jelentősen különböző jelenség, amelyekben a népművészet jellegzetességei, stiláris elemei, mintakincse tovább élt, szervesen vagy épen formálisan.  Ilyeneket láthattunk a kézművesség, házi és kisipar, kézműipar, iparművészet bizonyos megnyilvánulásainál. Ezeknek a tevékenységeknek a népművészetből táplálkozó részére próbáltak közös nevet találni, és ez lett a népi iparművészet. Hogy mennyire volt sikeres  ez a fogalomalkotás, arról folytak és folynak viták, de tény, hogy bevett fogalommá vált, többé- kevésbé betölti szerepét,és jobbat még nem sikerült kitalálni. Az azóta eltelt több mint fél évszázadban hatalmas változások , társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális átalakulások mentek végbe, egyre nehezebb megragadni a népi iparművészet fogalmának lényegét, leginkább a „ népi” jelző mibenlétét. A legegyszerűbb válasz: olyan iparművészet, ami a népművészetből táplálkozik. Ezután azonban kérdések sokasága tehető fel, maradjunk a leginkább adódó kérdéseknél:  Mi a népművészet?  Mi vagy ki a nép?  Az első kérdésre ma is sokan adják a XX. század első felében még közkeletűnek számító választ, miszerint a parasztok, pásztorok, esetleg még a falusi iparosok által létrehozott, művészi értékkel bíró produktumok összessége. A második kérdésre nehezebben tudnak válaszolni, mert abból rögtön kiderül az első válasz szűklátókörűsége. Csak a falvak népe a nép ? Mi van az összes többi , nem a felsőbb osztályokhoz tartózó népséggel, bányászokkal, kézművesekkel, ipari munkássokkal, mindenféle „alacsonyabb státusú” foglalkozást űző emberekkel? Vagy ők nem is hoztak létre művészi értékeket? Kétségtelen, hogy olyan gazdag örökséget , mint a parasztságnál, náluk nem találunk, de őket kizárni a népművészet létrehozói közül nem lehet.

Egy másik , gyakran felvetődő kérdés a népművészet létrejöttének és létezésének időbeli behatárolása. Ennek is volt egy közmegegyezéses, szerintem merev és önkényes  meghatározása, a XVIII. századtól a XX . század elejéig létrejött műveket tekintették a népművészet alkotásainak. Sosem értettem ennek a behatárolásnak az okát, talán akik korábban éltek, parasztok, pásztorok, szolgák, céhes, szerzetes, vagy kontár kézművesek, uradalmi vagy községi szerződött, netán vándor iparosok, nem voltak „ nép”? Avagy a XVIII. század előtt művészi produktumokat  nem hoztak létre?  És egyáltalán, mi indokolja az időhatárokat? Miért kellene a korai feudalizmus, vagy a népvándorlások idejét, vagy a még korábbi korokat kizárni?

Mert minél régebbre tekintünk, annál kevésbé lehet a művészetet részekre bontva skatulyákba zárni, osztályozni, átjárhatatlan határokkal szétszabdalni? Vagy talán azért, mert épen a legkorábbi művészetek kínálnak hagyománytisztelő, ámde korszerű alkotások létrehozásához kitűnő mintákat?

Ugyanehhez a kérdéskörhöz tartozik a földrajzi határok kérdése is. Ehhez szorosan kapcsolódva a nemzeti kérdés, ami szerint a népi iparművészet az magyar népi iparművészet, és a magyar népművészetben gyökerezik. Jó esetben még ide tartozhat a Kárpátmedencében együtt élő népek művészete. Esetleg még a magyarokkal rokon ázsiai népeké. Talán még a magyarokkal a történelem során kapcsolatba került más népeké. Talán még a magyarok kultúrájával rokonítható, hasonlatosságokat mutató népeké.  Belátható, hogy a határok kijelölése itt is, mint az időhatároknál, csak önkényes lehet. Ha elfogadnánk, hogy időben nem húzunk határt, látnánk, hogy a földrajzi és etnikai határoknak sincs sok értelme, hiszen az időben visszafelé haladva a művészet egyetemessége térben is egyre nyilvánvalóbb.

Mindezek után természetesen adódik a kérdés: hogyha mindenféle határokat elvetünk, nem találjuk–e magunkat egy parttalan, átláthatatlan konglomerátumban? Tudom, hogy szükségünk van kapaszkodókra, korlátokra, tájékozódási pontokra, ezek nélkül létezni, művészetet alkotni sem lehet. Ha most már visszakanyarodunk az eredeti kérdéshez, a népi iparművészet ma érvényes fogalmának tisztázásához, próbáljuk meg ezeket a korlátokat megragadni. Ezek a korlátok remélhetőleg biztonságot nyújtanak, segítik a haladásunkat, és nem átjárhatatlan határokat szabnak. A népi iparművészetben ilyen korlátnak tekintem a hagyománytiszteletet.

A  minél szélesebb körből merítő, a ránk hagyományozott értékek lehető legnagyobb spektrumára támaszkodó művészetre gondolok, ami megkülönböztethető az avant-garde, a feltétlenül újat akaró, a modernséget hangsúlyozó művészettől. Iparművészetről van szó, tehát megkülönböztethető a képzőművészettől, de még itt is lehetnek átjárások. Elég az úgynevezett “naiv” művészetre gondolni, de a népművészetben is szép számmal találhatunk a festészettel vagy szobrászattal rokon példákat, mint az alakos pásztorfaragások, és más ábrázoló munkák, hímzések, fazekas, kályhás, festett asztalos munkák, vagy például a  „pléh Krisztusok”.  Korlátot talán az adhat, hogy a képzőművészeti típusú, ámde mégis népi iparművészeti alkotásnak tekinthető munka alkalmazott jellegű, funkcionalitással bír, semmiképpen nem „l’art’pour l’art” munka, és anyagában, készítési módjában  kézműves hagyományokat követ.

Még nehezebb a korlátot megtalálni a „népi” és a jelzőtlen iparművészet között. Természetesen a kézműves iparművészetre gondolok, nem az ipari művészetre, vagy az ipari formatervezésre. Ha olyan iparművészeti művekre gondolunk, ahol az alkotó ihlető forrása a népművészet volt, alig lehet megtalálni a népi iparművészettől elválasztó határt. A népi iparművészetnek csak akkor lesz létjogosultsága, ha minden erejével a jelenlegi és a jövőbeli használhatóságra, alkalmazhatóságra, a mai élet szolgálatára törekszik. Lehetnek egyéb megfontolások is, esetenként van értelme a műtárgymásolásnak, a rekonstrukciónak, a régi formák variációinak, a múltidézésnek, de ha a fő irány nem a korszerűség lesz, akkor a népi iparművészet marginális jelenséggé fog süllyedni, vagy tán már oda is süllyedt.

Abban a folyamatban, ami az értelmetlen határok lebontásával,  a jól felismert korlátok közötti eligazodásban évtizedek óta, több- kevesebb sikerrel zajlik, a fémművességek vezető szerepet játszhatnának, talán bizonyos mértékben játszanak is. Erre a szerepre paradox módon épen partvonalon álló helyzetük teszi alkalmassá őket. A fémművességek a népművészeti ágak között viszonylag jelentéktelennek mondhatók, legalábbis olyan végtelenül gazdag ágakhoz hasonlítva, mint például a hímzés, bőr vagy fa művesség, fazekasság, és hosszan sorolhatnánk. A fémművesség az emberiség történetében a legelső specializálódó tevékenység, a fémművesség az első szakma, az első ipar, művelőit sokáig az alvilággal, vagy a felsőbb hatalmakkal kapcsolatban álló személyeknek tartották, elkülönültek, vagy elkülönítették őket. Bár ez a helyzet csak az ókor végéig általános, de a fémművesek különlegessége hosszú évszázadokig, szinte napjainkig, nyomokban megmaradt. Ez a különlegesség a fémeknek abból a jellegzetességéből fakad, hogy a természetes anyagok között a legkevésbé könnyen hozzáférhető, előállítható anyagok, elemi állapotban nagyon ritkán fordulnak elő, érceikből való kinyerésük komoly technológiai, technikai tudást igényel.

Különösen áll ez a vasra, az „égi fémre”, amit sokáig csak meteoritokban , nagyon kevés helyen, nagyon kis mennyiségben találtak, tömegesebb megismeréséhez, ércekből való kiolvasztásukhoz olyan technika kellett, ahol már 1400 fok feletti hőmérsékletet tudtak előállítani. Mivel a fémekre élő anyagként tekintettek, amelyek a föld méhében folyamatosan átalakulva fejlődnek a tökéletesnek tekintett arany állapotáig, a fémműveseket ezeknek a folyamatoknak a befolyásolóinak, a természeti titkokat ismerő, abba beavatkozni képes lényeknek tartották. A középkorban alkímia és fémművesség kéz a kézben járt, és az akkori elképzelések különféle hiedelmekben máig élnek.  A kovács társadalmi megbecsültsége mindig is kettős volt, a csodálat és a lenézés között ingadozott, aszerint, hogy isten vagy az ördög szolgájának tekintették. A közelmúltban a kovácsok megítélése folyamatosan romlott, ahogyan csökkent fontosságuk  a többi mesterség eszközellátása, a mezőgazdaság, és a mindennapi élet terén, úgy romlott megbecsültségük is , és eljutott odáig, hogy a buta , lusta, semmire se jó gyerekre mondták, menjen kovácsinasnak.

A mai kovács helyzete nem sokkal rózsásabb, az ipari kovácsolás ugyan mit sem vesztett jelentőségéből, de ma már félautomata és automata gépek, robotok, computerek uralják ezt a területet. A kézműves kovács egyetlen területen versenyképes, ez a művészi munka, de a jó kézműves, a kitűnő mesterember nem mindig van megáldva művészi vénával. A régi gyakorlat, ami kb. a XX. század első harmadáig fennállt, miszerint a tervező-építész, és a kivitelező kovácsmester együttműködött, mára tökéletesen megszűnt. A kortárs építészet egyáltalán nem érdeklődik kézműves technológiákkal alkotó társművészetek iránt, ritka kivétel a főleg magánépítkezéseknél működő, a hagyományok felé forduló tervezők munkássága. Sajnos még itt is a kézműves mesterek legtöbbször hátrányba kerülnek az iparilag előállított félkésztermékeket felhasználó ügyeskedőkkel szemben. Így a kereslet egy nagyon kicsi, értő közönség igényeire szűkült, ennek következménye a mesterek számának drasztikus fogyatkozása, a régóta kongatott vészharang szava, ami szerint a kovács szakma kihal, hamar valósággá válhat. Oda jutottunk, hogy évek óta kovács szakképzés sehol, semmilyen szinten nem folyik az országban. A mesterség fennmaradása alig egy tucat, idős, vagy idősödő szakember felelősség vállalásán, az őket megtaláló fiatalemberek lelkesedésén múlik, de óhatatlanul csúszik az amatőr, néha szabadidős tevékenység területére. Néhányan így is eljuthatnak a szakmai kiválóság, elkötelezettség, teljesítő képesség legmagasabb fokára is, de ez általánosságban biztosan a színvonal eséséhez, következményként a szakma végső eljelentéktelenedéséhez vezet. Attól tartok, hogy ez a helyzetkép nem csak a kovács szakmára, nem is csak a fémművességekre, de a teljes kézműves területre érvényes. Változást az hozhatna, ha az oktatásban, szakképzésben, ipar és kereskedelem szervezésben működő döntéshozók nem kizárólag politikai, szavazatszerzési kérdésekkel foglalkoznának, valami társadalmi ideálkép felé törekvés mozgatná őket. Mivel ilyen állapot soha nem fog bekövetkezni, maradnak a jelenleg a kézművességek területén működő emberek erőfeszítései. Épen ezért szó sem lehet  feladásról, ellenkezőleg, minden tőlünk telhetőt meg kell tegyünk a javítás érdekében. A mostani vészterhes helyzetben, éppen  szorongatottságunk miatt, nagyon is indokolt,  hogy komoly  szemléleti változásokat próbáljunk elíndítani. Éppen ez a vészhelyzet alkalmas az újraegyesítésekre,  a széttagolódási folyamatok megfordítására, mert nincs más alternatíva az életbenmaradásra. A kézművesség a mai gazdasági , társadalmi, helyzetben olyan kicsi, szinte elhanyagolható teret foglal el, hogy ezt tovább kicsinyíteni szétszabdalásokkal  nem szabad. A fémművesség pedig azért játszhatna az újraegyesítő folyamatban úttörő szerepet, mert a szakmák szerinti rendkívüli széttagoltsága ellenére a művészi kézművességben , más mesterségekhez képest bizonyos fokú egyetemesség mindig is jellemezte ezt a szakterületet. Stílusok, ízlésirányzatok, technikai tudás, újítások hihetetlen gyorsasággal, és földrajzi határokat szinte nem ismerve terjedtek el, különösen  a céhek működésének évszázadaiban, a legényvándorlásoknak is köszönhetően. De a céhek megszűnése, vagy inkább átalakulása utáni mintegy kétszáz évben is megmaradt a helyí ízeket, sajátosságokat befogadó, de a mindenkori friss irányzatokat szinte egységesen követő szellem. Ma ezt a szellemet erősíteni sürgetőbb, mint valaha.

 

Most, hogy nagy bakugrásokkal több évezreden átszáguldva eljutottam a jelen helyzet nem túl szívderítő leírásáig, itt az ideje, hogy rátérjek tulajdonképpeni témám, a fémműves népi iparművészet zsűrizési szempontjaira.  Először talán arra kéne válaszolnom, hogy ilyen sanyarú helyzetben egyáltalán milyen követelményeket lehet támasztani a kisszámú fémműves alkotóval szemben?  Azt gondolom, hogy a sanyarú helyzet semmiképpen nem indokolhatja a magas szakmai, esztétikai elvárások alacsonyabb szintre helyezését. Azt hiszem, az „ örüljünk, hogy egyáltalán van még valaki, aki dolgozik, és zsűriztet is” szemlélet csak tovább rontaná az amúgy is erősen vitatható színvonalat, ezzel hozzájárulna az általános szakmai erodálódáshoz. Tudom, hogy nagyon nehéz egy viszonylag kis közösségen belül, belterjes viszonyok között, ahol a profi és amatőr alkotók , hivatásosok és műkedvelők, mesterségek magányos és mozgalmár  művelői egy pályán haladnak, azonos mércét alkalmazva, szubjektív szempontokat kizárva, egységesen szigorú bírálatra törekedni, de nincs más út. Mindenkinek, aki elvállalja a zsűrori szerepet, ez az első számú kötelessége.

A zsűrizés gyakorlatában, egy- egy munka elbírálásakor, az első kérdés úgy szokott hangozni, hogy az adott mű beletartozik–e a népi iparművészet tárgykörébe. Szerencsés esetben, a népművészeti előképekhez egyértelműen, vagy épen ellenkezőleg, egyáltalán nem köthető alkotásoknál ez nagyon hamar eldönthető, a nehézségeket a fentebb már vázolt határesetek okozzák. Számomra örvendetes, hogy a bírálati gyakorlatban folyamatosan, még ha sok kitérővel is, megfigyelhető a határok egyre tágabbra nyitásával együtt a korszerű törekvések elfogadása. Ennek hivatalos megnyilvánulása a „modern” kategória bevezetése a minősítés gyakorlatában.

Megismétlem, amit korábban már leírtam, azt remélem, hogy ebben a folyamatban a fémművesség úttörő szerepet játszhat, és kovásza lehet más szakterületen is a szemléletváltásnak.

 A bírálat során a következő kérdés a szakmai színvonal megítélése.

Itt már könnyebb objektív szempontokat találni. Nehézséget az szokott okozni, ha nincs a zsűriben az adott mesterségnek képviselője. Ez a legjobb szándék, a leggondosabb szervezés mellett sem mindig biztosítható, ilyenkor még fontosabb a zsűri kollektív működése. Ilyenkor az adott mesterséghez közelebb álló zsűritagok együtt veszik át a szakreferens szerepét.  Egy jó mesterember nemcsak a saját szakmájában tudja megkülönböztetni az igényes, magas szaktudást mutató munkát az igénytelentől, gondot a különleges, csakis speciális szaktudás alapján megítélhető kérdések eldöntése okozhat. Ilyenkor el kell halasztani  a döntést olyan alkalomra, amikor a szakma képviselete biztosított. Véleményem szerint a zsűrizések kollektív jellegét a gyakorlatban egyébként is erősíteni kellene. Általában a szakreferensek szakmai értékelése – helyesen – kiterjed az esztétikai, művészeti bírálatra is, amivel a többi zsűritag – nem annyira helyesen – legritkább esetben vitatkozik, így a bírálat sokszor  egyszemélyes produkcióvá alakul. Ezzel az esetek többségében nincs is baj, ha az egyetértés valódi, de néha csak a viták kerüléséről van szó.

A népi iparművészet körébe tartozás, és a szakmai színvonal megítélése után a legszubjektívebb kérdés, a művészi-esztétikai színvonalról való döntés következik. Vannak természetesen bizonyos kapaszkodók, kompozíciós, szerkesztési, aránybeli, ritmikai, színharmóniai, dinamikai elvek, szabályok, de ezeket épen a legjobb alkotások sokszor felülírják, és a végső véleményalkotás mindenképpen szubjektív lesz, a tévedések ezer lehetőségével. Ezzel a zsűriztetőknek és a zsűrizőknek is tisztában kell lenni, objektivitásra törekedni kötelező, de elérni lehetetlen.

Ezek után térjünk rá a fémműves munkák sajátos kérdéseire.

Az első kérdés eldöntése, hogy beletartozik –e az adott mű a népi iparművészet tárgykörébe, itt sem könnyebb, mint más szakterületeknél, bár a fentebb leírtak alapján sokkal tágabban állíthatók fel a korlátok, mint a nagyon alaposan kutatott, leírt, tájegységi és korhatári szempontok szerint feltérképezett népművészeti ágaknál. Hogy elkerüljük a bármit befogadás csapdáját, a fentebb már szintén tárgyalt megfontolások vezethetnek, amelyek szerint könnyebb megragadni azt, ami a legszélesebb keretek közé sem fér be. Ez sokszor független bármiféle értékbeli minősítéstől, nem ritkán fordul elő, hogy magas szakmai és esztétikai értékű munkától kell vérző szívvel megtagadnunk a népi iparművészeti minősítést . Fémműves munkáknál ez akkor történhet meg, ha vagy a hagyományos szakmai megoldásoktól radikálisan tér el , vagy esztétikai, művészeti, stílusbeli sajátosságaiban merően új utakat kereső, a hagyományokkal kifejezetten szakítani kívánó munkákkal találkozunk. Magas  mesterségbeli színvonal esetén is előfordulhat, hogy a modern technológiai, technikai eljárások alkalmazása, vagy a hangsúlyozottan modern felfogású munka szellemisége kizárja a művet a népi iparművészet köréből. Az alkalmazott szakmai fogások megítélése viszonylag könnyebb feladat, kezdjük tehát ezekkel.

Az nem kérdés, hogy a hagyományos kézműves módszerek elsődlegessége kívánatos, a kérdések az új technikák alkalmazásakor merülnek fel.  A közelmúltban bevezetett zsűrizési kategóriák, a hagyományos és modern minősítés lehetősége segít a bírálatkor, ha az adott munka kifejezetten konzervatív, hagyományőrző karakterű , nyilván a kivitelezésénél is ragaszkodni kell a konzervatív munkamódszerekhez. ( A konzervatív jelzőt ne tessék negatív értékítéletként érteni!)  A nehezebben eldönthető kérdések a modern kategóriába sorolható, újító szándékú, véleményem szerint a legizgalmasabb, legfontosabb munkáknál merülnek fel.

Meddig mehetünk el az új eszközök, anyagok, eljárások alkalmazásában?

A fémművességeknél ilyenek  a vágási technológiák( láng, lézer, vízsugaras … ), és a kötési, hegesztési technológiák,  az anyagok közül a XX. század során megismert fémek ( alumínium, titán, különleges  ötvözetek…). Véleményem szerint, mint általában, itt is, nem a mit, hanem a hogyan a lényeg, persze épen ez az, ami az objektív ítélkezést szinte lehetetlené teszi. Könnyű lenne kijelenteni, hogy márpedig lézervágást, vagy ívhegesztést használni tilos, és lehetne tiltott anyagok és módszerek listáját írni, de ez mechanikus, sematikus bírálati útra vezetne. Ha ezek után azt kérnék, mondjam meg akkor, hogy mi mikor, hol, miként és miért alkalmazható vagy nem, be kell vallanom, nem tudnék válaszolni. Minden eset egyedi, és önmaga sajátosságai szerint dönthető el, hogy az adott anyag, eljárás helyén való-e. Hogy egy példával próbáljam érzékeltetni, hogy mire gondolok :   A kovácsoltvas munkáknál gyakori feladat bizonyos formák körülvágása lemezből. Évezredekig ez a művelet egyenes és íves élű úgynevezett hidegvágókkal, kalapálással történt, és a legtöbb esetben ma is ez a helyes eljárás, a legszebb eredményt biztosító módszer. Mégis lehetnek esetek, amikor indokolt és elfogadható lézer vagy egyéb modern vágási technológia használata, például nagy példányszám, rendkívül hosszú, vagy bonyolult vágási méret vagy forma, nagy anyagvastagság, és még számos ok alapján. A döntő az, hogy az ilyen előkészítő, a munkát megkönnyítő eljárások a kívánt eredményt segítik-e, vagy éppenséggel átveszik az irányító szerepet, a mű karakterét befolyásoló, belső következetlenségekkel terhelt helyzetet hoznak-e létre?

A bíráló bizottságok kollektív működése segíthet abban, hogy a tévedések kockázatát csökkentsük, a sokféle felfogás, nézőpont, ismeretanyag, tapasztalat összevetése vezethet az objektív minősítés megközelítéséhez.

 

Záró gondolatként azt próbálom megfogalmazni, hogy mit várnék korunk fémműves népi iparművészeitől, kézműveseitől, önmagamtól, és mindazoktól, akik ennek a területnek az irányítói, szervezői, minősítői.   Legfontosabb, sürgető feladat a népi iparművészet fogalmának megújítása, ami lehetővé teszi új törekvések befogadását.  A fémművesektől, és persze az többi szakág művelőitől is azt várom, hogy minden erejükkel a hasznosságra törekedjenek, abban az értelemben, hogy munkáik a mai , valóságos világban találják meg helyüket, hasznosságukat. Nem elégedhetünk meg a múltidéző, értékőrző szereppel.

A lassú, de biztos eljelentéktelenedéssel járó elsorvadás csak az új lehetőségek, szerepvállalások, feladatok állandó keresésével kerülhető el!

Pilisborosjenő, 2017

 

Takáts Zoltán

 

Szentendre képei
Miskolc-Felsőhámor-Újmassa képei
Aszód képei
Mauerbach képei